Helyzet

Közben azért csak kitavaszodott.:)

De nem tudom igazából miért nem írok már, vagy ha írok, miért ennyire ritkán. Mert az egy dolog, hogy baromira fáradt vagyok. Az új főnököm érkezésével valahogy megsokszorozódott a munkám, vagy csak sokkal jobban pörgök, mert úgy érzem, úgy kell... valószínűleg az igazság valahol félúton van.:) Egyébiránt nekem bejött ez a váltás... mármint a főnökváltás, és kaptam annyi új impulzust, ami átmenetileg elégnek tűnik. A munkámat sokkal jobban megbecsüli, mint eddig bárki itt a hét év alatt, következetes, határozott... amúgy picit smasszer stílusa van, de nem lehet minden tökéletes, a plusz munkáért meg plusz pénzt is kaptam a minap. Szóval örömködés van. Persze csak diszkréten, mert a motoszkálás nem múlt el belőlem. Sokat gondolkodom ezen, és úgy sajnálom, hogy nem lett belőlem egy törtető karrierista nőszemély (nem sajnálom amúgy, de akkor talán egyszerűbb lenne), mert így sokszor azt érzem, hogy az gáz (amúgy nem gáz, csak én ilyen vagyok és kész), hogy nekem elég a munkában az, hogy hagynak rendesen dolgozni, urambocsá értékelik amit csinálok és ezért viszonylag normális fizut kapok. Valahogy annyira a munkán kívül szeretem élni az életem, hogy nem gondolom, hogy ennél több mindent kellene teljesítenie egy munkahelynek. Azért szépen eltelnek így az évek ezzel a gondolkodással.:) 

Viszont, van valami, ami mindennél jobban befolyásolja ezt a dolgot... Van egy kolléganőm, hét éve dolgozom vele együtt, hét éve egy irodában. Tizenpár évvel idősebb nálam, de kedvelem és az évek alatt elég sok mindent végig is asszisztáltunk egymás mellett. Viszont a legnegatívabb ember, akit valaha ismertem. Ő az, akinek mindennel baja van, ha süt a nap, ha esik, ha fúj a szél, ha hideg a leves, ha meleg, ha sok a munka, ha kevés, a bkv, az emberek, a minden, de tényleg minden. Mindig is ilyen volt, de az utóbbi egy-két évben sokat romlott a helyzet, és ebben az évadban, tehát az ősz óta meg egyszerűen elviselhetetlen. Legtöbbször rossz kedve van, pedig egészséges ő is, a családja is, van munkájuk, pénzük, a gyerekek már felnőttek, így függetlenül élhetik az életüket a férjével, van társaságuk, hobbijuk... szóval rengeteg olyan dolog, amiért millió ember a fél karját odaadná. Ő mégis olyan búvalbaszott, hogy azt nehéz szavakba önteni. A kedvencem, mikor jókedvűen bejövök dolgozni, mögöttem van mondjuk egy szuper hétvége, kipihent vagyok, tettre kész... és amint belépek az ajtón, elbassza a hangulatomat, de olyannyira, hogy legszívesebben visszafordulnék. Próbáltam már az évek alatt sokféleképp megbeszélni ezt vele, de nyilván a személyiségét megváltoztatni nem tudtam... De a múlt hétfőn megint előállt egy ilyen szitu és valahogy keveredett köztünk egy fél perces konfliktus. Az egész annyira gyerekes és nonszensz, hogy leírni is szánalmas, ezért gondoltam túllépünk ezen az egészen, mert annyira nem tűnt nagy horderejű dolognak, később próbáltam vele beszélgetni, de semmi reakció. Eltelt egy fél nap, mire megkérdeztem tőle, hogy ez most komoly? Akkor közölte velem, hogy neki annyira rosszul esett a reggeli dolog, hogy hagyjam őt békén, neki így jó. Oké, hagylak. Tényleg ne beszéljük meg intelligens, felnőtt ember módjára, és azt is hagyjuk, hogy tulajdonképpen te bántottál meg engem. Egy ideig úgy voltam vele, hogy majd megnyugszik, de két nap után már bennem is fordultak a dolgok. Most egy hete nem beszél velem, mert neki így jó. A munka kapcsán pár mondatot kellett beszélnünk, de amúgy itt ül, mint egy mártír és kussol egy hete. Én meg már annyira felkrenköltem magam, hogy neki jobb, ha nem szól hozzám többet, mert ezt nem bírom. Azt elfogadom, hogy emberek között vannak konfliktusok, de úgy érzem, azokat valahogy rendezni kell. Megbeszélni, vagy kiabálni, vagy bármi, de ez az ignorálás nálam nem jön be. Egyszerűen nálam ez a vége, nem tudom ezt senkinek elnézni, hogy úgy csinálni, mintha nem léteznék. Tudom, hogy ez egyfajta érzelmi zsarolás, de már megtanultam, hogy ez egy munkahely és csak dolgozni járok be. Vannak barátaim, akik szeretnek, neki nem kell. Azt nem tudom mondjuk, hogy ez a fajta hangulatot hogy lehet sokáig bírni, de őszintén remélem, hogy ő fogja előbb megunni. Mondogatom magamnak, hogy így is lehet dolgozni, valójában nem lehet. De az a baj, hogy még ha beszélne is velem, a személyisége már annyira romboló és rossz hatással van rám, hogy sokáig már nem tudom viselni. És olyan gáz, hogy pont most jutott ide ez a dolog, mikor kezdem újra jól érezni magam itt. 

Amúgy persze történnek ennél sokkal jobb dolgok is.:)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mások úgyis jobban tudják

Reklám után

Január, február, itt a nyár!