Mások úgyis jobban tudják

Emlékszem, mikor évekkel ezelőtt, tök véletlenül a másodhegedűs szerepének castingján találtam magam. Nem hívtak, nem kerestem, nem volt portfólióm... épp csak aznap véletlenül esett az eső. Nyár közepén. Van ez így. Fura volt. Fogalmam sem volt a részletekről, későn kaptam meg a szövegkönyvet, de utólag azt gondolom, ennek semmi jelentősége nem volt. Annak annál inkább, hogy egy mennyire elveszett és kilátástalan periódusban talált meg... egyedülállóként. Egy barátnőmmel indultunk épp nyaralni. Napfény, tenger, nyár... nem volt bele kalkulálva az a reptéri találkozás egy nálam 17 évvel idősebb, nős férfival. Egészen addig azt hittem, a szar lapokat már kihúztam, már elváltam, már megszenvedtem, már szerettem viszonzatlanul, sorolhatnám... lófaszt, nem csak joker van még a pakliban... ez még jár nekem. Nem volt nehéz bele bonyolódni, ugyanakkor testileg sosem lettünk egymáséi... nem mintha ennek lényegi jelentősége lenne... de imádtam mindent amit tőle kaptam és könnyen találtam felmentést számára is. Azt hittem, egy baleset miatt tönkrement család, egy tizensok éve sérült feleség, a tehetetlensége,  a magánya és a szeretetéhsége feloldozza őt, és ha kell, engem is. Ő azt mondta, nem rángathat ebbe bele, hogy többet érdemlek, hogy jobban szeret annál, mint hogy lekössön évekre vagy évtizedekre. És, hogy fél, hogy miattam felborítana mindent, de azzal az érzéssel nem tudna élni. Bár sosem kértem... de, lássuk be... gyenge... volt. Vagy csak felelősségteljes? És ezt köszönöm istennek, vagy bárkinek, akinek ezt meg lehet köszönni! Kínlódtunk egy darabig. Aztán elmúltunk. Fájt. De elmúlt. Mindent elrendeztem magamban, változtatott rajtam, megváltoztatott, kaptam tőle és adtam neki. Ő is benne volt, hogy az legyek, aki most vagyok. Pedig csak nekem fájt. Csak én sérültem. Vagy legalábbis így hiszem. 

Kettőezerkilencben egyszer ezt írtam róla: 
A dolgok nem feketék és nem fehérek. Pedig sokkal egyszerűbb lenne az élet. Egy szó, egy mondat, a múlt, a jövő minden árnyalja a képet. És már nem tudod, hol vannak a hangsúlyok. 
Reggel lett. És ébredtem. 
A kívánságom, hogy remélem már nem fogom szeretni... nem teljesült. Persze nem teljesült. Meg fogom próbálni elengedni. Majd ha akarom. Most még nem akarom. Bár kurvára nem kéne asszisztálnom ehhez az egészhez. De nem akarom. 
És nem tudtunk elbúcsúzni egymástól. Csak imád. De nem szeret. Egy csoda vagyok neki. Csoda vagyok a szemében. Fél szavakból értjük egymást, ösztönből érzi a testem és érti a lelkem és akkor is tudja, hogy sírok, mikor azt hiszem jól titkolom. Mindent lát belőlem. És imádja azt a mindent. De nem szeret. Úgy. És én is "csak" imádom. Talán azt imádom benne a legjobban, hogy így szeret, miközben nem szeret. Ez a tegnap este megint olyan volt, hogy benne volt minden, ami élet. Minden. Értitek? Minden benne volt, amiért érdemes élnem. Én ezért élek. Nem őérte. Ezekért az érzésekért.

És elmúlt. És jó volt, hogy megtörtént és jó volt, hogy elmúlt. És egyszer, mikor már apu haldoklott és mindenki túl messze volt és senki sem tudott segíteni, mert van amikor nem lehet segíteni... akkor ő mégis ott volt és tűrte az én lassan csituló, órákig síró, mély fájdalmamat. És ezt sosem fogom tudni elfelejteni. És hónapokkal később megismertem Kevint... és minden, amiben már néha nem hittem, megtörtént. És nekem ez a válasz. 

Évek teltek már el. Társaságban gyakran találkozunk. De már nem "látom őt", azt a férfit, aki volt... és nem csak azért mert már nem tudnám látni, mert minden megváltozott, hanem mert már nem is létezik. És akkor picit szomorú leszek, de aztán elhessegetem magamtól ezt az érzést...

Ez csak egy történet.

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Reklám után

Január, február, itt a nyár!