Fuss el véle

Tegnap délután már bőgtem a mosdóban. Annyit beszéltem telefonon, hogy megfájdult a torkom (105 percet kábé hat emberrel). Még most is fáj. Estére színházjegyünk volt, szünetben haza mentünk. Otthon ittam két vodkát. Az éjjel alig aludtam. Előjött az asztmám, köhögtem. Ma folytatódott a rémálom, aztán végül a vevő ügyvédribije tette be nálam a kaput, aki közölte velem, hogy ilyen kommunikációs képességű emberekkel, mint én, ő nem tud beszélni. Anyád. Tudom, hogy nem számít, hogy mit mond, csak egyszerűen olyan sértőn beszélt velem, mintha... nem, nem is tudom elmondani hogyan. Ez volt az utolsó csepp. Letettem a telefont, aztán bőgve rohantam le az utcára, hogy levegőt kapjak. Remegve hívtam fel a bátyámat és megmondtam neki, hogy nem tudom ezt tovább csinálni, elfogytak az idegeim, nincs tovább. Átadtam neki az összes szereplő telefonszámát. Nem érdekel mi történik, semmi nem érdekel, intézze ő. Én tuti a zárt osztályon kötök ki, ha tovább idegeskedek ezen. Nem tudom elmondani, ebben a blogban meg végképp nincsen benne az elmúlt hónapok minden idegeskedése, minden feszültsége, hogy mi minden vezetett oda, hogy tulajdonképpen elfogytam. Utoljára (és azt hiszem életemben először) akkor éreztem ezt, mikor elváltam az első férjemtől. Na, az volt egy ilyen nettó rémálom. Mikor eljutsz oda, hogy minden mindegy, csak legyen vége. Hát nekem most itt a vége. Még azt is meggondolom, hogy adok egy meghatalmazást a tesómnak, hogy bármit aláírhat a nevemben ez ügyben. Nem tudom, lehet-e ilyet, de ha lehet, akkor adok neki. Mert én mától mindent, de mindent leszarok. Fuss el véle. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mások úgyis jobban tudják

Reklám után

Január, február, itt a nyár!